Meseest 2020.

MÚZEUMI MESÉK előadás

2020. augusztus 28. Kovács Margit Kerámiamúzeum

Ferenczy Múzeumi Centrum és Kovács Margit Kerámiamúzeum szervezésében - Nyújtsd a kezed! 


Mesék, népdalok, mondókák és zenés improvizáció kapcsolódik a Kossuth-díjas Kovács Margit kerámikusművész gyűjteményéhez egy könnyű nyári estén.

A párkapcsolat témakörét bontogatja a 90perces program. Az érzések viharában, ahol hangsúlyt kap a csalódás, bánat, öröm, megbocsátás és boldogság, mi más nyújtana védelmet, mint a felemelő kerámiagyűjtemény és a szorongásoldó dallamok.

Mesék:

Szétszórt almák

lett mese - Brodszky Erzsébet fordítása

Amikor Isten megteremtette az eget, a földet és az első embereket, látta, hogy még kevés az ember. Fogott Isten egy mérő almát, mindegyiket félbevágta, és emberré változtatva szétszórta a földön, mondván, mindegyik találja meg a másik felét. Ezért ma is keresik az emberek a másik felüket, így hát azok a házasfelek, akik egy almából lettek, békességben élnek, azok ellenben, akik nem egy almából lettek, civódnak, sőt verekszenek is.

A Nap és a Hold látogatása

Albán népmese

Egy napon fogta magát a Hold és látogatóba ment a Naphoz, a fény királyához. Meseszépen ragyogott a Hold, és a sok szép ajándék között összegyűjtött egy csomó csillagot is. Miután úgy megtisztelte a Napot, ismét visszatért a helyére. Most már a Napon volt a sor, hogy visszaadja a látogatást, de igen-igen szorult helyzetbe került, mert nem tudta, hogy milyen ajándékot vigyen.
"Mit vigyek neki.? Mit vigyek neki?" Az jutott eszébe, hogy egy nagyon szép, épp a termetére szabott ruhát visz a Holdnak. Magához hívatta hát a legjobb csillagszabót, és elmondta a kívánságát. A csillag ekkor olyasmit mondott el neki, amit csupán azok a csillagok tudtak, akik a Hold udvarához tartoznak, és mindig körülötte vannak.
- Ugyan, uram, királyom - mondta a csillagszabó a Napnak -, hogyan szabjam ki a Hold ruháját, hiszen sohasem egyforma a termete! Ma felfújja magát és kigömbölyödik, holnap meg lesoványodik, és néhány nap múlva úgy összegörnyed, mint a sarló, aztán meg olyan lesz, mint a boszorkányok öreganyja. Te uralkodsz mindannyiunk felett, és többet tudsz, mint mi valamennyien. Taníts meg hát, hogyan szabjam ki ezt a ruhát?
- Hagyd csak, hagyd csak! - válaszolta a Nap, és egyenesen a Holdhoz ment.
A Hold igyekezett megadni neki a legnagyobb tiszteletet, és körbejárta az ég királyát, de amikor észrevette, hogy üres kézzel érkezett, kissé elborult a tekintete, és így szólt:
- Amikor én jártam nálad látogatóban, ezer meg ezer jót vittem neked, és a legszebb csillagok kísértek, amelyeket útközben össze tudtam gyűjteni. Te pedig nemcsak egymagadban érkeztél, hanem úgy látszik, eszedbe sem jutott, hogy valami ajándékot hozz nekem!
- Úgy van - válaszolta a Nap -, de mégsem egészen úgy, ahogy te mondod. Éppen az ajándék miatt késett a látogatásom.
Az volt a szándékom, leányom, hogy ruhát hozok neked ajándékba, és a legjobb csillagszabót hívattam, hogy kiszabja; de amikor ő elmondta nekem, hogy te napról napra változtatod arcodat és alakodat, hagytam a ruhát, és csak úgy magamban jöttem látogatóba, nehogy szégyenben maradjak előtted. Egyet akarok neked mondani: ha szükséged van a fényemre, végy magadnak belőle annyit, amennyit csak akarsz, hogy megszépítsd vele termeted! Különben pedig, ég áldjon! - azzal felkerekedett és faképnél hagyta a Holdat.
A Hold elsápadt mérgében, és azóta is ferde szemmel néz a Napra.

A halász története

Egyszer egy király sétára indult. Az útja egy tó mellett vezetett. A vízen egy csónakban őszbe csavarodó, hosszú szakállú halász görnyedt, egész öltözete egy rongyos ágyékkötőből állt. Kivetette a halászhálót, bevonta, a halakat visszadobta belőle, és újra kivetette. Bevonta, megint visszadobta a halakat, de újra meg újra kivetette a hálót. A király nézte egy darabig, aztán a tanácsosaihoz fordult:

- Ez az ember nem halászik, de vajon mit csinál? Beszélni akarok vele!

Az egyik tanácsos bekiáltott az emberhez:

- Hé, te, ott a csónakban! A király beszélni akar veled!

A halász, aki már öregember volt, behúzta, feltekerte és a ladikba fektette a hálóját, a partra evezett, a királyhoz lépett és mélyen meghajolt.

- Felség, rendelkezz velem, várom a parancsodat.

- Mit művelsz itt a vízen? - kérdezte a király. - Úgy látom, nem halászol, hiszen visszadobod a halakat.

A halász felnézett a királyra és így szólt:

- Ó, felség, ha van füled a hallásra, hallgasd meg a történetemet!

- Örömmel - válaszolta a király -, szeretek történeteket hallgatni. Ülj le és beszélj.

Az öreg leült, a király leült, letelepedett a tanácsos és az egész kíséret is, és a halász belekezdett a történetébe.

Felség, én mindig is ezen a tavon halásztam. Amikor még fiatal voltam, erős és vidám, minden nap kijöttem, kivetettem a hálómat, s amit fogtam, eladtam a piacon. Néhány halat hazavittem, azt anyám megfőzte, ebből éldegéltünk elégedetten; de esténként, vacsora közben, anyám egyre zsörtölődött:

- Talán azt akarod - mondta -, hogy soha ne lássam az unokáimat? Öreg vagyok már és félek, úgy halok meg, hogy nem láthatom őket. Mikor akarsz végre megházasodni?

Csakhogy - mondta az öreg a királynak -, én nem is gondoltam a házasságra. Eszemben sem volt, fiatal voltam, nem tudtam betelni az élet örömeivel. Szerettem a barátaimmal a kávéházban üldögélni, ostáblázni, forró, édes kávét szürcsölni és gránátalmabort iszogatni, gyönyörködni az előttünk elhaladó fiatal nők járásában és termetében. Nagyon szerettem ezt az életet, nem kellett/hiányzott nekem a házasság.

Egy nap - mondta az öreg a királynak -, amikor behúztam a hálót, nagy súlyt éreztem. Azt hittem, életem legnagyobb fogása lesz, de nem, egy láda volt. Egy faláda, amelyen aranyláncon egy aranykulcs függött. A kulcsot levettem a láncról, bedugtam a zárba és kinyitottam a ládát. A ládában, felséges királyom, egy gyönyörűséges szép leány ült, de olyan szép, hogy elakadt tőle a lélegzetem. Egyetlen pillanat műve volt: a szemembe nézett és én rabja lettem mindörökre. A haja sötét volt, mint az éjféli ég, a bőre halvány fényű, mint a telihold, és a mosolya... a mosolyától szertefoszlott minden józanságom. Megszólalt: üdvözöllek. Üdvözöllek, mondtam én is, ki vagy te? A feleséged, mondta, ha te is úgy akarod. Ó, felség, én azon nyomban kisegítettem a ládából és megöleltem. Magam mellé ültettem a csónakba, kieveztem a partra és elindultunk hazafelé. Egyik kezemmel a ládát vonszoltam, a másikkal az ő kezét fogtam, így értünk haza. Anyám csak egy pillantást vetett rá, és rögtön kérdezte:

- Ő lesz a feleséged? Ő fog majd unokákkal megajándékozni? Igazán lesz asszonyod?

- Igen - mondtam, és anyám a boldogságtól sikítva rohant ki az utcára, és meghívott a lakodalmunkra mindenkit, akit csak tudott. Az esküvőnk csodálatos volt, eljött az egész utca, és boldogok voltunk.

A feleségem olyan szépséges, finom asszony volt, hogy úgy éreztem, egy halász nem lehet méltó hozzá. Új megélhetést kerestem és kitanultam az aranyművességet. Szorgalmas voltam és ügyeskezű, a város gazdag emberei szívesen dolgoztattak velem, és hamarosan saját műhelyt nyitottam. Minden nap a műhelyemben ültem, szebbnél szebb ékszereket készítettem és közben egyre a feleségemre gondoltam. Minden berakott drágakő és míves, drága holmi: gyűrű, karperec, fülbevaló, nyaklánc, minden, minden azért készült, hogy az én gyönyörű feleségemet tisztelet és megbecsülés övezhesse. Napi munkám végzetével pedig tüstént indultam haza, hogy láthassam a feleségemet és anyámat, akik egymás mellett üldögéltek, kacagtak és énekeltek és beszélgettek; anyám szőtt, feleségem főzött, csupán gyermekünk nem volt még, de boldog voltam, nagyon boldog - mondta az öregember a királynak.

Egy napon egy bonyolult, finomművű nyakláncon dolgoztam, amikor hirtelen különös, erős illat csapta meg az orromat. Ellenállhatatlanul szivárgott be az ajtó résén és a kis helyiség minden zugát betöltötte. Bódító, sosem-érzett, csodálatos illat volt. A műhely ajtaja felpattant és a küszöbön három lefátyolozott nőt láttam/pillantottam meg. Egyszerre léptek felém, egyszerre szólaltak meg, s a három egyazon hangon szólt hozzám. Azt kérdezték:

- Boldog vagy-e, aranyműves?

- Ó, micsoda kérdés! - vágtam rá. - Hát persze, nálam aztán nincs boldogabb ember!

A fátylak mögül finom kacagás hallatszott:

- Hát jó, ha boldog vagy... - sarkon fordultak és behúzták maguk mögött az ajtót, ám a kérdésük és az illat ott maradt, velem.

Meghökkenten néztem utánuk - mondta az öreg a királynak -, miféle kérdés volt ez, és miért jöttek éppen hozzám? Újra kezembe vettem a nyakláncot, de alig tudtam figyelni a munkára. A kérdés befészkelte magát az agyamba és nem tudtam vele mit kezdeni. Félretettem hát a szerszámaimat, bezártam a műhelyt és hazamentem: oda, ahol boldog voltam. Otthon anyám font és énekelt, a feleségem pedig főzött és anyámmal együtt dalolt. Minden olyan volt, amilyennek az ember a boldog otthont elképzeli. Az otthont, ahol a szívünk elevenen ver, ahol szeretet lakozik. Én valóban boldog voltam. Kézenfogtam a feleségemet, és felmentem vele a hálószobába, hogy betetőzzem a boldogságomat.

Másnap, úgy, mint rendesen, mentem a műhelybe, de az igazat szólva, alig figyeltem a nyakláncra, fél szemmel mind az ajtót néztem és vártam őket. Csakugyan eljöttek.... Kinyílt az ajtó, a három lefátyolozott nő belépett a kamrámba és megkérdezték:

- Boldog vagy-e, aranyműves?

Ezúttal még jobban megzavart a kérdés.

- Igen, boldog vagyok - mondtam -, talán nem hiszel nekem? Igen, boldog vagyok, nagyon boldog. A feleségem is boldog és anyám is az!

Erre ők felnevettek:

- Hát jó, ha boldog vagy... - és sarkon fordultak és távoztak, ám kérdésük és az illat ott maradt velem. Én pedig egy percet sem tudtam dolgozni tovább, nem érdekelt a nyaklánc, nem érdekelt az üzlet. Bezártam a műhelyt, és tévelyegtem az ismerős utcákon, mentem, mentem, jártam a várost egészen napnyugtáig. Bolyongtam mindenfelé, csak hazamenni nem akartam, de végül mégis haza kellett térnem - mondta az öreg a királynak. - A házunk ajtajában anyám állt, és úgy nézett rám, ahogyan csak az anyák tudnak csínytevő és szívüket szomorító gyermekükre nézni.

- És ő hol van? - kérdeztem.

- Odafent, lefeküdt - mondta az anyám. - Sír, mert nem jöttél haza vacsorára.

- Sajnálom - mondtam és fölmentem én is. - A feleségem, az én szépséges feleségem az ágyban feküdt, és pontosan tudtam, mit kellene tennem. Melléfeküdni, a karomba venni és megvigasztalni, ezt kellett volna tennem, de képtelen voltam rá - mondta az öreg a királynak. - A kérdés az agyam mélyére hatolt, mardosott és égetett. Én is lefeküdtem; hallottam, hogy halkan sírdogál, de hátat fordítottam neki és aludni próbáltam. Egy percet sem tudtam aludni: ott voltak velem, lelki szemeimmel egyre csak azt a három lefátyolozott nőt láttam.

Reggel első kakasszóra kiugrottam az ágyból, megmostam arcomat, elmondtam az imáimat, és menekültem otthonról. A műhelyembe siettem és vártam. Nem nyúltam a szerszámokhoz, nem dolgoztam semmit, csak vártam. Csak ültem és vártam, mert tudtam, hogy el fognak jönni. Így is történt. Megéreztem az illatot, azután kitárult az ajtó, megjelent a három lefátyolozott nő, és újra feltették a kérdést:

- Boldog vagy-e, aranyműves?

- Nem, nem vagyok boldog! - válaszoltam feldúltan és hevesen. - Hogyan lehetnék boldog, te talán tudod, mi a boldogság? Meg tudod nekem mutatni? Ha tudod, mondd meg, mutasd meg, áruld el!

- Kövess! Mi megmutatjuk neked a boldogságot - válaszolták.

Követtem őket. Mentem utánuk keresztül a városon, amelyről azt hittem, hogy ismerem, hiszen egész életemben az utcáit jártam, de hamarosan olyan utcákra tértünk, amelyeken soha életemben nem jártam.

Végül egy tölgyfa kapuhoz érkeztünk, melyen a kopogtató lefátyolozott nő arcát formázta. Egyik vezetőm kulcsot elő vett és kinyitotta az ajtót. Fényes, ragyogóan feldíszített udvar tárult fel előttem. Asztalok sorakoztak, megrakva mindenféle csemegével, ínycsiklandó ennivalóval, nemes italokkal. Egy leány lépett hozzám, kezében vízzel teli korsó, és megmosta arcomat, kezemet, lábamat. Egy másik gránátalmaborral kínált, a harmadik tálat nyújtott felém és ízletes falatokat rakott a számba. Egyik kísérőm játszani kezdett egy húros hangszeren, lágyan pendültek a húrok, édes, elbűvölő muzsika töltötte be a termet. A többiek felálltak és táncolni kezdtek, kecses, könnyed mozdulatokkal, táncoltak, táncoltak sokáig. A zene és a tánc elandalított, mint a mákony, átjárta az ereimet, elzsibbasztotta az érzékeimet... végül mindhárman felálltak és ledobták fátylaikat. Ó, felség - mondta az öreg a királynak -, én azt hittem, hogy a feleségem szép asszony, de ezek hárman... nincsen rá szó. És a három nő egyszerre, egyazon hangon szólalt meg, így szóltak hozzám:

- A tied lehetek, válassz közülünk.

- Hogyan választhatnék közülük - gondoltam zavarodottan -, hiszen mind a három egyformán gyönyörű... - de ekkor egyikük kissé előrecsúsztatta a lábát, hogy jelt adjon nekem.

- Téged választalak - mutattam rá.

Erre újra magukra öltötték fátylaikat, eltakarták arcukat s egyszerre, egyazon hangon mondták:

- A tied leszek, ha hazamész, és a feleségedet, akit a ládában találtál, visszadobod a tóba.

Nem kellett ezt nekem kétszer mondani, felség - mondta az öreg a királynak -, fölpattantam, kilöktem az ajtót és futottam az ismerős és ismeretlen utcákon át egyvégtében hazáig. Rohantam fel a lépcsőn, három fokot ugrottam egyszerre, betaszítottam az ajtót.

- Mi a baj? - kelt fel rémülten anyám.

- Hol van? Hol az asszony?

- Fent a tetőn - mondta anyám -, miért?

- Egy szót se! Ne kérdezz semmit!

Fölmentem a tetőre. A feleségem éppen olajbogyót préselt, felnézett rám: mi a baj?

- Azonnal hagyd ezt abba és gyere velem.

Olyan szép, olyan szelíd volt - mondta az öreg a királynak -, tüstént fölállt és jött velem lefelé. A ládát, amelyben őt találtam, asztalnak használtuk és a hálószobánk közepén állt. Mindent, ami rajta volt, a földre söpörtem, megragadtam a fogantyúját, a feleségemnek pedig megrántottam a kezét: gyerünk!

- Hova megyünk? - kérdezte riadtan.

- Egy szót se! Ne kérdezz semmit! - indultam lefelé, és a láda dübörgött utánam a lépcsőn.

- Hová mentek? - kérdezte anyám, amikor meglátott. - Mit jelentsen ez? Hová viszed a menyemet, az én leányomat?

- Egy szót se! Ne kérdezz semmit!

Kivonszoltam a feleségemet és a ládát az utcára, és mentünk. Ő nem értett semmit, botladozott mellettem, kérlelt és kérdezett:

- Kérlek, ne tedd ezt, ne tedd ezt velem! Mi a baj, talán, hogy nincs gyermekünk? Légy türelemmel, lesz gyermekünk, bizonyosan lesz, légy türelmes!

- Nem a gyermekről van szó!

- De hát akkor miről? Mit tettem, megbántottalak valamivel, hová viszel, mit jelent mindez? Kérlek..., kérlek!

Nem tudtam mit szólni, de nem is akartam, még csak rá se tudtam nézni - mondta az öreg a királynak. - Siettem kifelé a városból, míg ideértünk, ehhez a tóhoz, s a vízen még ott ringott az én régi halászbárkám. Kinyitottam a ládát, és rászóltam: befelé! Ő térdre esett: ne, ne tedd ezt, kérlek, könyörgök! - Befelé! Szállj be a ládába! - És ekkor mindent megértett. Szó nélkül, lehajtott fejjel lépett be a ládába, én meg rácsuktam a fedelét. Az aranykulcsot megfordítottam a zárban, visszafűztem az aranyláncra, a ládát beemeltem a csónakba, beeveztem ide, ennek a tónak közepére, és belöktem a ládát a vízbe - mondta az öregember a királynak. - Néztem, ahogy elmerül, és úgy éreztem, mintha végtelen tehertől szabadulnék meg. A kérdés minden súlya, a boldogság minden terhe, minden felelősség lehullott a vállamról. Kieveztem a partra és annak a bizonyos háznak a keresésére indultam. Kerestem a házat, a tölgyfa kaput a lefátyolozott arcot formázó kopogtatóval. Kerestem, de nem találtam - mondta az öreg a királynak -, kerestem, kutattam, bejártam az egész várost, de csak az ismerős utcákat tapostam; szemügyre vettem minden ajtót, megkérdeztem minden embert, de annak a háznak a hírét sem hallotta senki.

Nem adtam föl, csak mentem és kerestem, mentem és kerestem, de hiába. A lábam végül önmagától vitt haza, az egyetlen helyre, ahová vihetett. Anyám az ajtóban várt:

- Hol van? Mit tettél, hol van a menyem?

Elmondtam mindent. Hullott a könnyem, amíg beszéltem, de végre mindent elmondtam anyámnak.

- Ó, te ostoba, te szerencsétlen, nyomorult! De talán, talán még nem túl késő. Menj vissza a tóhoz, vesd ki a hálódat, hozd a haza a menyemet! Szeretném látni a mosolyát, hallani az énekét, érezni a szeretetét, és unokákat szeretnék! Hozd haza a menyemet!

Így tettem - mondta az öreg a királynak. - Visszaszaladtam a tóhoz, beugrottam a csónakba, beeveztem a víz közepére, kibontottam a hálómat, és kivetettem; de csak halakat fogtam. Visszadobtam őket a vízbe és újra kidobtam a hálót, de megint csak halat fogtam. Kivetettem újra meg újra, de aznap mindig csak hal akadt bele. Másnap azonban visszamentem és újra megpróbáltam, és aztán újra, a következő napon is. Minden nap visszajövök ide, a tóhoz és nekifogok újra meg újra, amíg meg nem találom feleségemet. Előbb-utóbb bizonyosan megtalálom őt.

- Most pedig, hogy hallhattad a történetemet, felség, engedd, hogy folytassam a munkát. Meg kell találnom a feleségemet és talán ma sikerrel járok.

Az öregember meghajolt a király felé, visszament a csónakjához, beevezett a tó közepére, kivetette a hálóját, behúzta és visszadobta belőle a halakat. Újra kivetette a hálót, behúzta és visszadobta a halakat. Aztán újra kivetette a hálót.

A KÍGYÓ MEG A HAL

örmény mese

A kígyó cimboraságot fogadott a hallal.

- Húgocskám - mondja a kígyó a halnak -, végy fel a hátadra, és vigyél el csónakázni a tengeren.

- Szívesen - felelte a hal -, ülj fel a hátamra, majd viszlek, hadd lásd, milyen a mi tengerünk.

A kígyó a hal köré csavarodott, s elúsztak a tengeren. Alig úsztak valamicskét, mikor a kígyó megharapta a hal hátát.

- Nővérkém, miért harapsz engem? - kérdezte a hal.

- Ó, csak úgy véletlenül - felelte a kígyó.

Megint úsztak egy ideig, s a kígyó ismét belemart a hal hátába.

- Nővérkém, miért harapdálsz engem? - kérdezte a hal.

- A napfény megzavarta a fejemet - felelte a kígyó.

Ismét úsztak egy ideig, s a kígyó megint megharapta a halat.

- Nővérkém, miért harapdálsz engem folyton?

- Ez a szokásom - felelte a kígyó.

- Hát nekem is van egy szokásom - felelte a hal, s jó mélyen lebukott a víz alá a tengerbe.

A kígyó fuldokolni kezdett s elmerült.

- Ilyen az én szokásom! - mondotta a hal.


Hová rejtették az istenek az igazságot?

(hindu mese)

Valamikor minden ember félisten volt, aki a földön élt, de mivel az ember oly sok bűnt követett el, a legnagyobb isten eldöntötte, hogy meg fogja büntetni. Megfosztja az igazságtól, ami a belsejében van, és elrejti azt egy olyan helyre, ahol soha nem találja meg.

  • Rejtsük el az igazságot a föld mélyébe! - mondták a többiek.
  • Nem - mondta a legnagyobb isten-, az nem lesz jó, mert az ember le fog ásni a föld mélyére, és megtalálja.
  • Akkor süllyesszük el az óceán mélyére- mondták.
  • Az sem jó - mondta megint a legnagyobb isten -, mert az ember megtanulja, hogyan merüljön le az óceán mélyére, és ott is megtalálja.
  • Rejtsük el a legmagasabb hegyen - mondták akkor a többiek.
  • Nem jó - mondta harmadszor is a legnagyobb isten -mert egy napon az ember majd felmászik a föld összes hegyére és megint megszerzi az isteni igazságot.
  • Akkor nem tudjuk, hol rejtsük el, nem ismerünk olyan helyet, ahol az ember nem találja meg - mondták a kisebb félistenek.

És szólt akkor a legnagyobb isten: -Rejtsétek el magában az emberben. Soha nem fog arra gondolni, hogy ott keresse.

És így is tettek. Minden emberben ott van elrejtve az isteni igazság. Azóta az ember bejárta a földet, leszállt az óceán mélyére, felmászott a legmagasabb hegyekre is, kereste (sőt még ma is keresi), mi az, ami igazán boldoggá tehetné -pedig egész idő alatt ott volt benne.